Mezőgazdasági építészet

Falusi gazdaságok és típustervek

Kós szembekerült az élet gyakorlati oldalával egy olyan vidéki környezetben, ahol nehéz gazdasági körülmények között kellett gondoskodni egy állandóan növekvő családról. Míg a mezőgazdaság és a gazdálkodás már a háború alatt is Kós munkájának tárgyát képezte, ez a „hobbi” vagy „utópisztikus” érdeklődés az őt körülvevő környezet hatására hamarosan módszeres programmá változott. Nemcsak a Varjúvár körül fokozatosan megvásárolt földterület fejlesztése érdekében, amely egyfajta kísérleti terepnek bizonyult, hanem a modern vidéki építészet és a modern gazdálkodási technikák kérdéseit feszegető tanulmányok tárgyaként is.

A faluról mint gazdasági egységről alkotott elképzelése megismétlése annak az eredetileg esztétikai indíttatású elvnek, amely Kóst pályája elején jellemezte. Akkor a lazán, festőien összekapcsolódó épületek olyan tereket tagoltak és zártak körbe, mint amilyenek a templomkertek, az udvarházak és a tanyák udvarai. Ezúttal viszont Kós rendkívül érthető, praktikus nyelvet és világos indokokat alkalmaz tervjavaslatai alátámasztására. A művész összetett esztétikai szempontjait átváltja, szinte lefordítja a falusi ember egyszerű és gyakorlatias nyelvére.

A típusterv fogalmával, a „mintaterv” gondolatával már Kós legkorábbi munkáiban találkozunk, elsősorban „legényember” számára tervezett kis házak formájában. A Wekerletelep munkáslakásainál az angol mintájú kertváros fogalmával ismerkedett meg, és hamarosan, az első világháború idején kis iskola-mintaterveket készített minisztériumi megbízásból. Toroczkai Wigand Ede Kóssal közös munkája során szintén típusterveket készített a Marosvásárhely környéki falvakba.

A lakóház művészete című füzet már tartalmaz konkrét mintaterveket, és a harmincas évektől kezdve a fogalom kibővül először a gazdasági épületek és a gazdálkodás területével, majd a közösségi kiszolgálóépületekkel is (boltok, iskolák, kultúrházak stb.), végül kiteljesedik templomok esetében is (5 db református kistemplom terve, 1942). Kós konkrét, megvalósított épületei is hasonló módon, példaként értékelhetőek. Gondolkodásának e legteljesebb kibontakozása a Mezőgazdasági építészet című tankönyvben található meg, amelyben bemutatja és végig is vezeti egy teljes településtervezési koncepció – egy komplett falu – megvalósításának gyakorlati szempontjait a téglakészítéstől a telepítési szempontokon keresztül az összes épülettípus megtervezéséig. A tankönyvben található több épület meg is valósult, elsősorban Kalotaszegen.

A rövid életű bábonyi mintagazdaság, amely közösségi munkával jött létre, jó példája annak, hogy Kós a rendelkezésre álló eszközökkel és anyagokkal, a közösség saját munkájával képzelte el elérni az életszínvonal emelkedését, a megmaradás lehetőségének biztosítását.

Lakóház és gazdasági épületek, 4 típus (Józseffalva, 1938)

A kis kétszobás falusi házak átvették a hagyományos helyi alaprajzot, és vályogból készültek. A később kibővítésre kerülő egyszerű házak a falu tűzvész utáni újjáépítési programjának képezték részét. A helyben elérhető építőanyag és technológia alapvető fontossággal bírt az alacsony költségű újjáépítési terv számára éppen úgy, mint a későbbi magyarországi ONCSA-program esetében, ahol Kós szintén szerepelt hasonló tervekkel (pl. Nagyiklód, 1942–1943).

Juhistálló az Agrártudományi Intézet számára (Kolozs-monostor, 1951)

Önálló, körülbelül 40 méter hosszú szerkezet Kolozsvár külvárosában. A terv a Mezőgazdasági építészetben körvonalazott juhistálló mintájának elveit követi, a sarkához hozzáillesztett lakórésszel a juhászok számára.

Sertésfiaztató (Kackó, 1951–1952)

Az eredeti épület 12, a második 10 fajkoca ellátására épült. Az ólban világítás, folyó víz és automatikus itató volt. Kós óltervei megjelentek a Mezőgazdasági építészet című kiadványban.

„Már az ötvenes évek eleje óta a szaktanárok, docensek, adjunktusok és tanársegédek az oktatói-nevelői és kutatói tevékenységen kívül egy új feladatot is kaptak. Az 1949 után alakult kollektív gazdaságokat kellett állandó jelleggel segíteniük. Ez a munka nem kis megterhelést jelentett, mert – különösen a kampányok idején – eléggé gyakran kellett kiszállni a helyszínre, hiszen az akkori rajonokban alig akadt szakember és a gazdaságok csak a tartományi néptanácsok mezőgazdasági osztályainak munkatársaitól kaphattak némi segítséget.

Engem a Dés melletti Kackóra osztottak be, ahol a megalakulásnál mindössze 17 gazda lépett be a közös gazdaságba. A Kolozs megyei pártbizottság akkori első titkára Vasile Vaida volt, aki Kackóról származott. Így a kackói gazdaság sok mindent kapott a központtól. A megalakulást követő második évben az egyik Arad melletti állami gazdaságtól jutányos áron 12 darab Landrasz fajtájú vemhes kocát vásároltak. A fiatal anyaállatok meg is érkeztek Kackóra, csak éppen ott nem volt fiaztató. Ide ideiglenesen egy régi vályogházba helyezték el az állatokat, ám az első titkár már rám is telefonált, hogy intézkedjek a kényes jószágok ellátásának ügyében. Kihez fordulhattam volna ilyen ügyben? Nyilván Károly bácsit kértem fel, hogy segítsen. Nem is késlekedett, és a főiskola rektora is jóváhagyta a közös kiszállást. (Próbálta volna csak nem jóváhagyni!?) Rendszerint vonattal utaztunk, bár Désen át kellett szállni, de Károly bácsi szívesebben utazott vonaton, mint autóbuszon. Szerencsére a gazdaságnak volt építőanyaga (fa, tégla, kátránypapír stb.). Már Kackó felé utazva Károly bácsi kijelentette, hogy olyan »kutrincákat« fog építeni, amelyeket mindenki meg fog csodálni. Úgy is tett. Az elkészült szállásokat és fiaztatókat igen sokan megcsodálták. A szász vidéken, különösen Medgyes közelében lehetett látni a két világháború között olyan emeletes fiaztatókat, ahol a malacoknak »ebédlőjük« és »pihenőhelyük« az emeleten volt.

A következő évben megismétlődött ugyanez, ám ezúttal 10 darab borzderes előhasú üsző elhelyezése okozott gondot. De aztán Károly bácsi olyan parádés istállót épített, villanyvilágítással, vízvezetékkel és önitatóval, amelyekre büszkék lehettünk.

Legalább 6–7-szer tettük meg az utat Kackó és Kolzsvár között oda és vissza, és főleg visszatértünkkor, a délutáni órákban rendszerint a Szamos menti hajdani birtokokról beszélt Károly bácsi, Dezmér, Apahida, Zsuk, Válaszút, Bonchida, Iklód, Dengeleg, Szamosújvár, Désakna, Kosály mind sorra kerültek. Különösen sokat beszélt báró Wesselényi Miklósról, aki zsuki ménes-birtokát ajándékozta az államnak azzal a kikötéssel, hogy ott évente legalább kétszer »futtatásokat« rendezzenek. Károly bácsi nagyon szerette a lovakat, de nem az angol telivért vagy félvért, hanem inkább a mokány lovakat és az arabot. Sztánai gazdaságában is két valódi, törzskönyvezett mokány kancát tartott. Ezeket lovagolta, de ezekkel szántott is saját maga, mert nagyon szeretett szántani és kaszálni. Ökröt, bivalyt nem tartott, bár a kalotaszegiek ma is zömmel »bivalat« tartanak, elsősorban igénytelenségük és jó minőségű tejük miatt. Egyszer dicsérte meg kivételesen a bivalokat, mondván, hogy látott Vistán két szép bivalat, amelyek letérdeltek, és úgy húzták ki a sárba süppedt szekeret. »Hát igen – mondotta –, a bivalok még a sárba fulladt traktort is kihúzzák, de a traktor nem tud letérdelni és kihúzni egy bivalt s még trágyát sem ad.«” (Veress István: Nyolcvanhét évesen így emlékszem rá. In: Kós Károly: Testamentum és agrikultúra. Gazda Kiadó, Kolozsvár, 1997, 125–126.)