Mátyás király szülőháza, helyreállítás, Kolozsvár

E kétemeletes középkori és Mátyás király szülőházának tartott városi ház felújítása a középkori Kolozsvár korhű restaurálásának út­törő példáját szemlélteti. Kijavították a korábbi, 1896-os „restaurálás” ha­mis megoldásait, és a homlokzatot „eredeti” – részben reneszánsz, részben gótikus – állapotában állították helyre. Eltávolították a belső válaszfalakat, és feltár­ták a födémgerendákat, hogy eredeti formájában állítsák vissza a nagy első emeleti termeket. A belső udvarra szánt reneszánsz kert nem készült el.

A Kós Károly tervei alapján elkezdett restaurálása a háborús események következtében félbeszakadt.

1945 nyarán a Móricz kollégisták vállalták az épület befejezését, Kós Károly akkori utasításairól Benkő Samu az alábbi írásban emlékezik:

„Mátyás király szülőháza boltozott kapualjában foghattam vele először kezet. Ez a jeles műemlék, miután végigsepert felettünk a világégés, üresen állt. A Kós Károly tervei alapján elkezdett restaurálása a háborús események következtében félbeszakadt. Egyelőre senki sem vetett reá szemet, s így, amikor a Móricz-kollégisták 1945 nyarán megszállták a város örökös tulajdonában lévő épületet, e tényt mindenki egyszerűen tudomásul vette. A hatóságok még örvendtek, hogy a diákok nem lakáskéréssel zaklatják őket, hanem egy lakhatatlan ház helyreállításával maguk gondoskodnak arról, hogy otthonuk legyen.

Magunk sem tudtuk mekkora gondot vettünk a nyakunkba, mert nem kicsi feladat volt a házat lakhatóvá tenni. Valami kevés pénzt Balogh Edgár, a Magyar Népi Szövetség művelődésügyi főintézője és Csőgör Lajos egyetemi rektor szerzett számunkra. ők azzal eresztettek útnak, hogy okosan és gyorsan cselekedjünk. Azt hiszem, Szabó István diákigazgató kereste fel s kérte meg a diákkörökben különlegesen kedvelt író-építészt, hogy jöjjön el Mátyás király szülőházába és utasítson bennünket, hogy mihez kezdjünk.

Jött szívesen. A kapualjban vártuk, s alig fogott kezet velünk, már pattogtak ajkáról a kemény tőmondatok, melyek a tennivalókat sorjázták. A restaurálási tervek készítésekor – mondotta – ô mindenre gondolt, csak éppen arra nem, hogy ebből a középkori polgárházból valaha diákotthon lesz. Valójában nem is alkalmas erre, de ellakhatunk benne egy darabig, ha a legszükségesebb munkákat elvégezzük. Mégpedig a két kezünkkel, mert a megszerzett kicsi pénzt csak anyagra és az irányító mesterek fizetésére szabad fordítani. Így sem áltatott azzal, hogy valami kényelmes otthonunk lesz, de mindenképpen ésszerűnek találta, hogy a nehéz körülmények között ebben a félig-meddig restaurált épületben ütöttük fel a tanyánkat. A legszükségesebb tennivalók számbavétele után pontos utasításokat adott, hogy mihez fogjunk. A házba be kell kötni a vízvezetéket, a mosdókagylókat, zuhanyozót felszerelni, a szobákba kályhát kell rakni, az udvar felőli részen pedig még ajtót, ablakot is állítani kell. Azt tanácsolta, hogy kályhát közönséges téglából rakjunk, mert az a legolcsóbb. Az égőtér kibéleléséhez szerezzünk tűzálló téglát a porcelángyárból – lehetőleg ajándékba. Ismerőseihez, becsületes kolozsvári mesterekhez utasított, olyanokhoz, akikről tudta, hogy az ő tervei alapján és a mi segédmunkási közreműködésünkkel jutányos áron elvégzik a munkát.

A Móricz Zsigmond Kollégium diáksága, ez a népszolgálatra készülő kis értelmiségi szabadcsapat a néphagyomány igazságos Mátyásának szülőházát jelképéül választotta (könyvkiadónk – mert az is volt! – emblémájául is a szülőházat rajzoltatták meg), és örömmel látott munkához.

Otthonteremtő igyekezetünk tetszett Kósnak. Vidám és eredményes közmunka kezdődött: egyetemi tanárok, írók, képzőművészek vetkőztek körünkben ingujjra és segítettek bennünket az építkezésben.

Igaz, mi is ott voltunk a kibontakozó népi demokrácia minden jelentős kezdeményezésénél és akciójánál. Így például lelkesen agitáltunk Kós Károly és képviselőtársai mellett az első demokratikus parlamenti választás előkészületei idején. Elkísértük őket a gyárakban és a falvakba rendezett választási gyűlésekre. A segesvári Petőfi-ünnepségeken is velük tartottunk, ahol hitet tettünk a hagyományainkhoz való hűséges ragaszkodás és a társadalmi haladás ügye mellett.

Éppen Kós Károly volt az, aki a Móricz Zsigmond Kollégiumban tartott előadásaiban a legpontosabban definiálta a hagyomány és a haladás, a társadalmi megújulás és a nemzetiségi létmegőrzés dialektikus összefüggéseit. Szenvedélyes és a tekintélyelvre fittyet hányó vitatkozók voltunk, de nem emlékszem, hogy vele valaha élesebb vitánk támadt volna.

Bölcs ember volt, és mi hajlottunk az ő szavára.” (Benkő Samu: Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal, Kriterion, 1978, 8–9.)