Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy

Az 1879-ben alapított Székely Nemzeti Múzeum saját, önálló épületének megteremtésére már a századforduló előtt kezdeményezés indult. Több építész is készített terveket az évek során. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által ajánlott Hültl Dezső az 1909 végére elkészített vázlattervek kidolgozásával nem haladt. 1911 áprilisában Kós megkapta a hivatalos megbízást a részletes tervek elkészítésére és az építési munkák művezetésére.

„Mondhatom, hogy talán semmi más megbízást ilyen igaz nagy örömmel nem vehettem volna, mint éppen ezt. Hiszen eddigi minden munkálkodásom, minden dolgom nem volt más, mint éppen a mi erdélyi magyar népünk, a székelység és Kalotaszeg népművészetének, építészetének, nyelvének, egész csudásan megmaradt nemzeti karakterének tanulmányozása, hogy annak alapján dolgozhassak, tehessek valamit, ami talán – magyar lesz.” (Kós Károly levele Gödri Ferenc sepsiszentgyörgyi polgármesternek, 1911. április 10.)

Kós miután Sepsiszentgyörgyön megismerte a múzeumi anyagokat, tanulmányozta a helyi viszonyokat, bemutatta vázlatait, s az épület méreteiről, beosztásáról, elhelyezéséről stb. beható tanácskozást folytatott az illetékesekkel, a terveket április 26-án bemutatta a költségvetéssel együtt. Augusztusban tartották a kivitelezői versenytárgyalást, és megindult az építkezés. Ősszel Kós hazatelepült Sztánára, így a kéthetente szükséges művezetést könnyebben el tudta látni. Az ünnepélyes alapkő letételre 1911. október 22-én került sor. 1912 februárjában az épület tető alá került. A múzeum munkálatai az év végéig elhúzódtak, a nyár közepi határidőre csak a két múzeumőri lakóház készült el. 1913 áprilisában kezdődött meg a múzeum berendezése, a háború miatt azonban csak részben készült el, és az épület tényleges megnyitása is elmaradt. Az utcai kerítést, a parkosítást, valamint a Budapesten, Fekete Ödön által tervezett vízvezetést és csatornázást csak 1914-ben tudták befejezni. 1917 és 1920 között a főépület helyiségeinek nagy részét kórháznak foglalták le. 1922-ben került sor a bútorozás befejezésére.

Az 1930-ban megvásárolt szomszéd telekre elképzelt szabadtéri múzeum kialakításában Kós is részt vett, közreműködésével került felmerésre és áthelyezésre 1934-ben a csíkmenasági lófőszékely-ház (1767). Eredetileg a múzeum felépítésével együtt 3 db. hagyományos házzal: így ez lett volna az első magyar skanzen.

A főépület északi szárnyának bővítéséhez Kós Károly 1943-ban készített tervet. A bővítéssel többször is megpróbálkoztak 1949–1959 között, ám a kiviteli tervek csak 1972–1979-ben készültek el (Deák Barna), és megvalósítására csak Kós halála után, 1979–1981-ben került sor. A terveket Gagyi Ferenc adaptálta a mai formára.

A Malmos Andor vezette 1911–12-es építkezés az előzetes ígéreteknek megfelelően, főleg székelyföldi anyagok felhasználásával és székely mesterek alkalmazásával folyt le, Molnár István és Szabó Mihály építőmesterek, Deák András vaskereskedő, valamint Jakócs István lakatosmester helyi vállalkozók részvételével. Az alapfalakhoz és a lábazat kiképzéséhez a sepsiszentgyörgyi őrkői homokkövet, az épület falaihoz prázsmári téglát, az ácsszerkezetekhez, famunkákhoz a térségbeli erdőkből származó faanyagot, a tetőfedéshez bodoki cserepet használtak. A fehér márványtagozatok, burkolatok gyergyószárhegyi nyersanyagból készültek. Egyedül a színes, zománcos cserepek érkeztek messziről, Mátray Lajos kunszentmártoni gyárából – olvashatjuk az épület centenáriumára megjelent kiadványban (Boér Hunor–Várallyay Réka: Kós Károly Székely Nemzeti Múzeuma. Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2012. 18.), ezzel szemben Kós 1929-ben azt írja, a zománcos cserepeket a pécsi Zsolnay gyár szállította (Kós Károly: A Székely Nemzeti Múzeum építése. In: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, Sepsiszentgyörgy, 1929. 29.). A belső, gondosan megtervezett részletek – térelválasztók, kilincsek, bútorok – is helyi mesterek kivitelezésére vártak, és csak a világítótesteket és a könyvtári berendezést biztosították budapesti cégek (Ganz, Márkus).

Az épület a hozzá tartozó múzeumőri lakóházakkal és szabadtéri múzeummal hatalmas telken áll. A torony főtengelyében elhelyezett utcai gyalogos kapun át lehet a külső udvarra bejutni, két oldalt egy-egy székelykapu szolgálta a kocsiforgalmat. A dálnoki kaput (1773) Kós László Ferenc múzeumőrrel közösen mérte fel, a zetelaki festett kaput (1875) pedig Zrumeczky Dezsővel fedezte fel 1913-as erdélyi tanulmányútjuk során.

A külső udvarról egy toronysisakkal ellátott kiskapun át érkezünk a bejárati udvarra, amely az erdélyi cintermekre és szakállszárítójukra (templomudvar, fedett pad) emlékeztet. Itt elénk tárul a múzeum román stílusú kapubejáratát magába foglaló zömök torony. A korai vázlattervekhez képest a középrészt két oldalról keretező oldalszárnyak – ismeretlen okból – helyet cseréltek. A belső udvar jóval naposabb lett, hogy az utca felé kinyúló szárny a torony jobb oldalára került, míg az eredeti terv inkább a városközpont felől érkezők elé táruló látványt helyezte előtérbe.

A múzeum több berendezési tárgya és tartozéka – a bejárat feletti mozaik (Makkai András), a kovácsoltvas lámpák és a lépcsőházi korlát (Nagy György) – az eredeti rajzok alapján, 2008 és 2012 között készült el. Ekkor valósult meg a Gróf Bánffy Miklós által 1933-ban tervezett, Csaba királyfit ábrázoló üvegablak (Makkai) kivitelezése is.

Az épület felújítása 2016 és 2023 között történt meg.